RSS csatorna

Dragomán György: Játék

Posted on

Négyéves vagyok. Nagymamával gazdaságot építünk. Nehéz munka, sokat kell dolgozni. A szürke vasalópokróc a világ, azt teríttettük a kerekasztalra, ilyenkor egész kicsi kalyiba lesz az asztalból, máskor be szoktam bújni alá, nagyon jó ott kucorogni a szürkeségben, ha az ólomkatona indiánjaimat is beviszem magammal, akkor hatalmas wigwam lesz, belefér az egész törzs, én vagyok a törzsfőnök. De most nem indiánozok és nem is kalibázok, most gazdaságot építünk.
Úgy kezdődött, hogy behoztam a veder makkot, amit a régi homokozóvedrembe szedtem, hogy megmutassam Nagymamának, és Nagymama azt mondta, számoljuk meg, és kitettük a makkokat szépen sorba a terítőre, és megszámoltuk őket, de hogy hány volt, arra nem emlékszem, csak arra, hogy olyan szépen sorban voltak, hogy mondtam Nagymamának, hogy legyen az a kerítés, a gazdaság kerítése.
Mondtam nagymamának, hogy hozok még dolgokat a gazdasághoz, és hoztam is, három nagy újságpapírt, az összegyűrt nagy gyurmagolyómat, amiben mind összekeveredtek a színek, úgyhogy most már örökre szürke lesz, és hoztam még négy cső száraz kukoricát.
Ezekből fogjuk megcsinálni a gazdaságot, a kukoricát lemorzsoljuk, a gyurmából kicsi golyócskákat gyúrunk, az újságlapokból kicsi foncsikákat tépünk. Nagymamával jó játszani, semmire se mondja azt, hogy ne csináljuk, egész délután gyúrjuk a golyócskákat, tépkedjük az újságpapírt.
Nagymama néha megáll, elnéz maga elé, ilyenkor rászólók, ne állj meg, csináld tovább, nem látod, hogy csak félig van a veder? Én is csinálom, nem baj, hogy fájnak az ujjaim a tépéstől meg a morzsolástól, mert annyira jó látni, hogy sokasodik a termés, épül a hombár, telik kukoricával, búzával, szénával.
Sötétedésig csináljuk, aztán Nagymama felkapcsolja a kislámpát és folytatjuk tovább, semmi se történik, csak szaporítjuk az ennivalót, építjük a kerítést, megtervezzük, hogy hol legyen az istálló és hova kerüljön a kút.
Tesszük egymás mellé a kicsi gyurmagolyókat.
Szépen sorban, mondja nagymama, szépen sorban.
Ennyi az egész, vagyis ennyire emlékszem, nem lettünk kész, és nem történt semmi látványos, és másnap aztán nem is folytattuk, nem tudom, mi lett a gyurmagolyókkal és a papírfecnikkel és a kukoricaszemekkel, de nem is számít, csak a végtelen nyugalomra emlékszem, arra az érzésre, hogy az enyém az egész vasalópokróc-világ és minden a helyére kerül benne, úgy lesz pont, ahogy lennie kell.
Sokszor eszembe jut ez a délután, plasztikusan emlékszem az egészre, a vasalópokróc szagára, a gyurma érintésére, nagymama hangjára, és hiába jöttek nemsokkal később a nagy kalandok, csúzlizások, fúvócsövezések, ólomkatonázások, römizések, ha a legjobb játékra gondolok, mégis erre a hosszú-hosszú építős délutánra gondolok. Azt hiszem azért, mert ez volt az első olyan alkalom, amikor egy felnőtt minden figyelmét felém fordította, mégis engedett úgy játszani, ahogy én akartam, engedte, hogy én irányítsam őt, olyan finom érzékkel szólt csak bele a játékba, hogy én azt nem is vettem észre egyáltalán. Biztonságot adott, örömöt adott, hatalmat adott, és meg is tanított közben valamire. Így a legnehezebb és így a legjobb játszani.

Dewan Irawan fotó

Fotó: Dewan Irawan

Reklámok

Márai Sándor: A világról és a torzításról

Posted on

„Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz.”

world

Lackfi János: Nagy miértek balladája

Posted on

Van barátom és van családom,
Van kattogó konvektorom,
Házam nem pördül kacsalábon,
De jut ruha, eszem-iszom,
Van filmem, könyvem, pamlagom,
Van zeném gombnyomásra, bármi,
Van tudásom egy diplományi,
Van itthon csoki, sárga csekk,
Van kistrikóm és nagykabátom –
Ki felnőtt, mért marad gyerek?
Amit elrontok, korrigálom,
Amin kell, elgondolkodom,
Eligazodom logikákon,
Ami más gondja, én bajom,
Ami új, érdekel nagyon,
Ám ki eldől, fel nem tud állni,
Ami szabadság, csak parányi,
Ami ajándék, megreped,
Nem tanulunk, csak ön-hibánkon,
Ki felnőtt, mért marad gyerek?
Mért működik gép, ha használom?
Mért lebeg hajó habokon?
Mért kockás fű focipályákon?
Mért hogy repülő fenn oson?
Mért terjed hang? Én nem tudom.
Hát az idő miféle holmi?
Mért tud madár tájékozódni?
Egy csecsemő mért lesz beteg?
Mért jön gengszter szemére álom?
Ki felnőtt, mért marad gyerek?

Kosztolányi Dezső: Naplójegyzet egy havas reggelen

Posted on

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is – allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

Pécs,  2016. januári reggelen

Lackfi János: Újévi kéregető

Posted on

Adjon az, kit kérve kérek,
Öreg évnél újabb évet,
Igazságot, hozzá érvet,
Sok örömöt, kevés mérget,
A szívekre vékony kérget,
Az almákba sovány férget,
Jusson és maradjon étek,
Felvágottból dupla réteg,
Elkerüljön vaskos vétek,
Ne károgjon varjú néktek,
Ne járjon rosszkedv felétek,
Se finánc az adó végett,
Legyen szesz és vágy, mely éget,
Az öröm ne érjen véget,
Legyen kisbárány, mely béget,
Kívánok szép festett képet,
Égboltból mindig csak kéket,
Szövetből végtelen véget,
Bort, búzát és békességet,
Bölömbikát, banyát, béget,
Halom betűt, nem csak béket,
S még sok mást, mit én nem kérek…

new year

Ünnepelj egészen…

Posted on

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.

Márai Sándor

angyal

Pilinszky János: Advent

Posted on

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Adventi várakozás