RSS csatorna

Dragomán György: Játék

Posted on

Négyéves vagyok. Nagymamával gazdaságot építünk. Nehéz munka, sokat kell dolgozni. A szürke vasalópokróc a világ, azt teríttettük a kerekasztalra, ilyenkor egész kicsi kalyiba lesz az asztalból, máskor be szoktam bújni alá, nagyon jó ott kucorogni a szürkeségben, ha az ólomkatona indiánjaimat is beviszem magammal, akkor hatalmas wigwam lesz, belefér az egész törzs, én vagyok a törzsfőnök. De most nem indiánozok és nem is kalibázok, most gazdaságot építünk.
Úgy kezdődött, hogy behoztam a veder makkot, amit a régi homokozóvedrembe szedtem, hogy megmutassam Nagymamának, és Nagymama azt mondta, számoljuk meg, és kitettük a makkokat szépen sorba a terítőre, és megszámoltuk őket, de hogy hány volt, arra nem emlékszem, csak arra, hogy olyan szépen sorban voltak, hogy mondtam Nagymamának, hogy legyen az a kerítés, a gazdaság kerítése.
Mondtam nagymamának, hogy hozok még dolgokat a gazdasághoz, és hoztam is, három nagy újságpapírt, az összegyűrt nagy gyurmagolyómat, amiben mind összekeveredtek a színek, úgyhogy most már örökre szürke lesz, és hoztam még négy cső száraz kukoricát.
Ezekből fogjuk megcsinálni a gazdaságot, a kukoricát lemorzsoljuk, a gyurmából kicsi golyócskákat gyúrunk, az újságlapokból kicsi foncsikákat tépünk. Nagymamával jó játszani, semmire se mondja azt, hogy ne csináljuk, egész délután gyúrjuk a golyócskákat, tépkedjük az újságpapírt.
Nagymama néha megáll, elnéz maga elé, ilyenkor rászólók, ne állj meg, csináld tovább, nem látod, hogy csak félig van a veder? Én is csinálom, nem baj, hogy fájnak az ujjaim a tépéstől meg a morzsolástól, mert annyira jó látni, hogy sokasodik a termés, épül a hombár, telik kukoricával, búzával, szénával.
Sötétedésig csináljuk, aztán Nagymama felkapcsolja a kislámpát és folytatjuk tovább, semmi se történik, csak szaporítjuk az ennivalót, építjük a kerítést, megtervezzük, hogy hol legyen az istálló és hova kerüljön a kút.
Tesszük egymás mellé a kicsi gyurmagolyókat.
Szépen sorban, mondja nagymama, szépen sorban.
Ennyi az egész, vagyis ennyire emlékszem, nem lettünk kész, és nem történt semmi látványos, és másnap aztán nem is folytattuk, nem tudom, mi lett a gyurmagolyókkal és a papírfecnikkel és a kukoricaszemekkel, de nem is számít, csak a végtelen nyugalomra emlékszem, arra az érzésre, hogy az enyém az egész vasalópokróc-világ és minden a helyére kerül benne, úgy lesz pont, ahogy lennie kell.
Sokszor eszembe jut ez a délután, plasztikusan emlékszem az egészre, a vasalópokróc szagára, a gyurma érintésére, nagymama hangjára, és hiába jöttek nemsokkal később a nagy kalandok, csúzlizások, fúvócsövezések, ólomkatonázások, römizések, ha a legjobb játékra gondolok, mégis erre a hosszú-hosszú építős délutánra gondolok. Azt hiszem azért, mert ez volt az első olyan alkalom, amikor egy felnőtt minden figyelmét felém fordította, mégis engedett úgy játszani, ahogy én akartam, engedte, hogy én irányítsam őt, olyan finom érzékkel szólt csak bele a játékba, hogy én azt nem is vettem észre egyáltalán. Biztonságot adott, örömöt adott, hatalmat adott, és meg is tanított közben valamire. Így a legnehezebb és így a legjobb játszani.

Dewan Irawan fotó

Fotó: Dewan Irawan

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: