RSS csatorna

Tag Archives: Lackfi János

Lackfi János: Nagy miértek balladája

Posted on

Van barátom és van családom,
Van kattogó konvektorom,
Házam nem pördül kacsalábon,
De jut ruha, eszem-iszom,
Van filmem, könyvem, pamlagom,
Van zeném gombnyomásra, bármi,
Van tudásom egy diplományi,
Van itthon csoki, sárga csekk,
Van kistrikóm és nagykabátom –
Ki felnőtt, mért marad gyerek?
Amit elrontok, korrigálom,
Amin kell, elgondolkodom,
Eligazodom logikákon,
Ami más gondja, én bajom,
Ami új, érdekel nagyon,
Ám ki eldől, fel nem tud állni,
Ami szabadság, csak parányi,
Ami ajándék, megreped,
Nem tanulunk, csak ön-hibánkon,
Ki felnőtt, mért marad gyerek?
Mért működik gép, ha használom?
Mért lebeg hajó habokon?
Mért kockás fű focipályákon?
Mért hogy repülő fenn oson?
Mért terjed hang? Én nem tudom.
Hát az idő miféle holmi?
Mért tud madár tájékozódni?
Egy csecsemő mért lesz beteg?
Mért jön gengszter szemére álom?
Ki felnőtt, mért marad gyerek?

Lackfi János: Újévi kéregető

Posted on

Adjon az, kit kérve kérek,
Öreg évnél újabb évet,
Igazságot, hozzá érvet,
Sok örömöt, kevés mérget,
A szívekre vékony kérget,
Az almákba sovány férget,
Jusson és maradjon étek,
Felvágottból dupla réteg,
Elkerüljön vaskos vétek,
Ne károgjon varjú néktek,
Ne járjon rosszkedv felétek,
Se finánc az adó végett,
Legyen szesz és vágy, mely éget,
Az öröm ne érjen véget,
Legyen kisbárány, mely béget,
Kívánok szép festett képet,
Égboltból mindig csak kéket,
Szövetből végtelen véget,
Bort, búzát és békességet,
Bölömbikát, banyát, béget,
Halom betűt, nem csak béket,
S még sok mást, mit én nem kérek…

new year

Lackfi János – Évnyitó

Posted on

Diri bácsi az évnyitón
mindig idézget verseket,
ezt csinálta megint, de most
volt ebben némi döbbenet.

Azt mondta, lila tyúkanyók
tojnak autót a háztetőn,
meg hogy szeméttel focizik,
s világkupát nyer az eső.

Hozzátette, hogy vakegér
aranyat eszik meg szenet,
s hogy egy kiprüszkölt zongora
a marslakóktól üzenet.

Aztán kicsit zavarba jött,
látta, nem stimmel valami,
kezében a papírlapot
meg kellene fordítani.

Megfordította, s kezdte a
sajnos ismerős verseket,
hogy iskolánk egy nagy hajó
az élet vizén… rettenet!

És kapitánya a diri,
és vitorlája a tudás,
mi fújjuk a passzátszelet,
baromi jó vers, nem vitás.

Néha az élet viharos,
akkor egy kicsit betojunk,
máskor meg a tenger sima,
akár egy klassz kis betonút.

S a parton állva intenek
zsebkendővel a jó szülők,
és a szemükből könny csurog,
miattunk őszülnek meg ők.

S a tengeren lemegy a nap,
vitorla dagad, szél zokog,
az évnyitó is csak dagad,
elájul, aki el szokott.

És még mindig csak tart a vers,
hogy süllyedne már elfelé,
és csurogna deszkáin át
a raktérbe a kerge lé!

De nem süllyed, de nem csurog,
az iskola tovább hajóz
az élet zavaros vizén,
igazgatónk egy martalóc.

És látom ám a látomást,
hogy húsz év múltán ugyanitt
állunk, ünneplőnk leszakadt
és kihulltak a fogaink…

A diri hörögve beszél,
a mikrofon már rég halott,
hajóz, hajóz az iskola,
s ott állunk, szellemalakok!

school

Lackfi János: Összhang

Posted on

Minden, ami a testtel, a ruhával, az élettel
kapcsolatos, minden, ami szerelmünk közös
gyümölcseivel kapcsolatos, akiket annyit
adtunk át kézből kézbe, hogy szinte
szédítő játékká nőtte ki magát a dolog.
Adom, kapd el, cipőt húzz rá, kabátba
bújtasd, ennie, innia adj, védd a világ ellen,
mutogasd neki a világot, hadd csodálja,
veszélyes tárgyaktól tartsd távol, autó
elé ne lépjen, fának ne ütközzön, pocsolyába
ne hasaljon, kést ne fogjon kezébe,
követ ne hajítson mások felé, gépek
belsejébe ne nyúlkáljon, de ismerje meg
a követ, fát, papírt, vasat, jeget, földet, növényt,
mindent, ami megtapogatható, megszagolható,
tönkre nem tehető, szájba nem vehető.
Egyazon isteni lény két feje voltunk,
kétarcú létező, mely egyazon igazságot,
ugyanazt a tapasztalatot közvetíti a kisebb
és tapasztalatlanabb lelkek felé.
Egy ritmusra aludtunk, ébredtünk,
osztottuk be időnket, egy lüktetésre
nőttünk észrevétlenül felnőtté,
mégpedig két külön emberré,
és milyen fájdalmasan döbbentünk
rá évek múltán, hogy tévedés volt
a másik arcát saját tükörképünknek,
saját férfi vagy női változatunknak
hinni, hogy a gondosan kiküzdött
összhang, a futószalag mellett kiérlelt,
összehangolt munka illúziója immár
darabokra hullt, téged a kutyák,
engem a foci tudott feldobni, érdekelni,
két összeegyeztethetetlen szenvedély,
hiszen kutyafoci nincsen, és mégis
és mégse. Attól fogva két gondosan
elkülönült lény adott le bátortalan
füstjeleket, lépésről lépésre kellett
közeledni egymáshoz, az elválasztó
tüskés indákat vigyázva szétbogozni,
míg megváltozott arcod megváltozott
arcom közelébe nem ért. Azóta új
összhang van köztünk születőben.
Keressük egymást, de nem saját
magunkat akarjuk megtalálni benne.
Tapintjuk egymást, de nem csak
önmagunkat akarjuk simogatni
a másik bőre által. Hallgatjuk egymást,
de próbálunk nem csupán a magunk
gondolatának visszfényére vadászni
a másikéban. Határokat szabunk
gyermekeinknek, igyekszünk nem
elvárásokat diktálni egymásnak,
nem szerepekre idomítani őt,
egyazon istenség két arca lenni
újra, de most már tudva, tisztelve
azt, ami egymástól elválaszt.
Én gondolom, s te máris kimondod,
te gondolod, s én máris kimondom,
szinte automatikusan, e magzatokat
hol én hordom ki, hol te.
Munkafázisaink összehangolódnak,
mosom a tányért, már törülgeted is,
mosod a tányért, már törülgetem.
Kettős-egy ütemben magozzuk a meggyet,
barackot, szilvát, a párhuzamos mozdulatok
folyamatosan töltik meg a tálat. Teregetünk
ketten, és fura denevérek gyanánt sorra
csimpaszkodnak a ruhák fejjel lefelé.
Vágom a húst, te sózod, lisztbe forgatod,
vágod a húst, én sózom, lisztbe forgatom.
Minden, ami a testtel, a ruhával, az élettel
kapcsolatos, újra szédítő játékká
nőtte ki magát a dolog.

Love

Lackfi János: Nincs

Posted on

Nincs eső nélküled, mert a szőlőszemekként

levélről levélre görgő cseppek bogyóiban

ott vagy, mohón szürcsöl be téged a szomjas

föld, mohón szürcsöllek, a kortyolható

levegővel együtt, melyben vízmolekulák

járják táncukat, nincs villámlás nélküled,

az elektromosan felrepedő égbolt feszültségében

ott vagy, úgy nyilallsz belém, úgy rezgeted meg

földtől égig, égtől földig bensőmet,

úgy hiányzol, mintha villámok cérnáival

varrná testemet valaki itt is, ott is, mennyi

mindent mozdítasz egyszerre bennem,

öröm, féltés, neheztelés, hogy teheted meg,

hogy ennyire hiányzol, van ebben önző

duzzogás is, senki sem teheti meg, hogy

nekem ennyire hiányozzék, de máris

hajadba szagolok, ki tudja, hány-ezredszer,

és most úgy, hogy nincs itt a hajad,

vagyis itt van, a lomb zubogásában,

ahogy a szélben hátraveti fürtjeit,

nincsen a szélben hajladozó fa nélküled,

átkarolnám, hátulról csókolnék nyakába,

összerezzennél csiklandósan, mert

épp valami mást csinálnál, telefonálnál,

főznél, festenél, valami aprólékosat

szokás szerint, izgulva, nehogy elrontsd,

én pedig bolond lendületemmel

(melyen azért sokat finomítottak az évek,

melyen sokat finomított a nevelésed),

kevés híján elrontanék mindent, túl sok

só az ételbe, félrecsúszó ecsetvonások,

mély és megindító telefonhívásba

behallatszó kuncogások, susogások,

elhajolnál tőlem, meg ne égessem magam

a hajsütővassal, elhajolna a fa, meg ne

perzseljen az, hogy túl közel hajoltam

hozzád, pedig itt se vagy, nincs idő

nélküled, csak valami üvegfalú akvárium,

melyet egy kád vízbe tettek, és most

úgy áll négy felől a négy üvegfalnak

feszülő víz, mint a bibliai zsidó nép

áthaladásakor kétoldalt a Vörös-tenger,

csoda, hogy nem vagy itt, hogy egy légüres

akváriumban időzöm, kívül a rendes időn,

érzem az összetorlódó percek tömegének

nyomását, de még nem tudnak összecsapni

felettem, még nem tud továbbsodorni,

nincs világ nélküled, csak robbanásig

túltelített zöld ágak, mindenfelé placcsogó

esőbombák, háborús övezetté változott

kert, tócsák, patakocskák, átformálódó

földfelszín, nincs kert nélküled, te növeszted,

te gyökerezteted a növényeket akkor is,

ha mindez láthatatlan, a föld alá bújtál,

akkor is, ha te láthatatlan vagy, elnyelt a tér,

vigyázva mozgok, mert én sem, én sem

vagyok nélküled, lépten-nyomon felriasztalak

magamban, álmosan nyújtózol bennem,

ébredezve megkérdezed, hm, hát itt vagy,

igen, itt vagyok, aludj tovább.

woodland

Lackfi János: Karácsonyi vándorok

Posted on

(Részlet)

Gáspár, Menyhért és Boldizsár most vették csak észre, hogy a kunyhó egyik sarkában szalmaágyon egy asszony hever, karjában bebugyolált csecsemővel.
– Mi járatban vannak az uraságok? – érdeklődött Mária, mert hogy az asszony ő volt, senki más.
– A… ajándékot hoztunk a király… a kisdednek – nyögte ki zavarában Boldizsár.
– Igazán kedves. És csodálatos is… Hiszen errefelé senki sem ismer minket. Még az istállóba is alig akartak beengedni… – tűnődött hangosan Mária.
– Az az igazság, hogy az Isten fiának… – próbált pontosítani Menyhért.
– Jó helyen járnak, tegyék csak le, amit hoztak. Köszönettel elfogadjuk, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy visszautasítsuk a segítő szándékot, bárkitől ered is. Ugye, kedvesem? – fordult Józsefhez Mária.
– Hát, hogy, vagyis… – keresgélte a szavakat az asztalosmester.
– Arany, tömjén és mirha – bátorodott neki Gáspár. – Gondoltuk, jól jön az ilyesmi. Mert hogy szép meg illatos meg be lehet kenni…
Valahogy ma ő sem hozta a beszélgetős formáját. Ekkor átható cérnahang hallatszott, a kicsi olyan kétségbeesetten sírt fel, mintha inkább vágyott volna babára, építőkockára vagy szaloncukorra…
Igaz, hogy ilyet Karácsonykor szokás a fenyőfára aggatni, Karácsonyt pedig addig még nem ünnepelt az ég egy adta világon soha senki. Mert hiszen Karácsonykor éppen azon ujjongunk, hogy Jézus megszületett, márpedig ez a kicsi, nulla éves Jézus hogyan is örvendezhetett volna a saját születésnapjának? Vágyni persze biztos vágyott rá, hogy ilyen szép és fenyőfás és angyalhajas és égagyertyás és csillagszórós és hóhullásos és gömbdíszes és ajándékos nagyszerűséget ünnepeljen, de hát miként is mondhatta volna el ezt a vágyát, ha egyszer még beszélni sem tudott? Meg az egész világ is vágyakozott egy ilyen ünnep után, csak hát a földkerekség sem tud beszélni, vagyis hogy tud, de nem éppen egyetlen nyelvet, hanem százezret, úgyhogy amit mond, az csak összevisszaság. Egyedül a Jóisten érti vagy még ő sem. No persze a kicsi Jézust is a nagy Jézus miatt ünnepeljük, vagyis amiatt a felnőtt miatt, akivé a kicsi Jézus cseperedett, mert hiszen senki sem marad örökké csecsemő, miért éppen az Isten fiával esett volna másképpen? Szóval a kicsi Jézusnak még fel kellett növekednie ahhoz, hogy megünnepelhessük majd benne azt a kicsi Jézust, aki még semmit sem sejtett a saját felnőttségéről. Pedig olyan felnőtt lett belőle, akinek a szája aranymézet szólott, ámulattal beleragadt, akárki hallotta. Olyan felnőtt, aki megnyitotta a vakok szemét, a süketek fülét, és megoldotta a némák nyelvét. Olyan felnőtt, aki megtanította járni a sántákat, és meggyógyította a halálra szánt leprásokat. Olyan felnőtt, aki az életét is odaadta volna a barátaiért, de nem csak esküdözött, hogy ezt megtenné, hanem bizony meg is tette. Persze ez már egy másik történet. Egyelőre még ott tartunk, hogy a kicsi Jézus felsírt, a háromkirályok pedig szemüket lesütve botorkáltak ki a benti sötétből a kinti sötétbe. Hiszen ha egy kisbaba sír, azt többnyire meg kell szoptatni, márpedig olyankor férfiember jobb, ha nincs láb alatt.
Gáspár, Menyhért és Boldizsár a lovak és a Jónás nevű teve társaságában tanácstalanul bambult a kunyhó bejárata előtt. Fogalmuk sem volt, most mihez kezdjenek. Hogyan is sejthették volna, hogy hosszú-hosszú útjukról még kétezer év múlva, a messzi-messzi Magyarországon is beszélni fognak az emberek! Honnan is tudhatták volna, ki lesz abból az apróságból, aki olyan reménytelenül sírt a sötétben! Egyszeriben csörömpölést hallottak, így aztán felnéztek, és a kunyhó tetején valami furcsaságot pillantottak meg. Egy szárnyas, fehér klepetyusos fiúforma lány vagy lányforma fiú csücsült a lapos házfedélen, és világító gömböcskékkel dobálózott. Igen ám, de azok a gömbök mintha eleven tűzből lettek volna, és ahogy eldobálta őket, bele is ragadtak az égbolt feketéjébe, úgy, ahogy a bogáncsok csimpaszkodnak bele a vándor köpönyegének szegélyébe.
– Hát te meg mit csinálsz ott, fiacskám? – szólította meg Boldizsár.
– … vagy inkább lányocskám… – találgatott Menyhért.
– Nem vagyok én se fiú, se lány, angyal vagyok, édes egy komáim – felelt a különös szerzet, és ahogy megrázta rézdróthoz hasonlatos fürtjeit, azok szikrázva megcsendültek az éjszakában.
– Komád ám a hóhér – bosszankodott fel Gáspár ezen a szemtelenségen, de Boldizsár leintette.
– Azért elárulhatnád, mit művelsz odafenn – faggatózott tovább Boldizsár.
– Hullócsillagokkal dobálózom, és valami mamlasz királyokra várok, mindjárt ide kell érniük – felelt az angyal, és markában megcsörgette a maradék csillagokat.
– Mamlasz ám az öregapád… – mérgesedett fel Gáspár, de Boldizsár megint leintette.
– És ha mi volnánk azok a királyok? – érdeklődött óvatosan Boldizsár.
– Már hogy a csudába lennétek királyok ezekben a loncsos-moncsos hacukákban? – mérte végig őket pimaszul az angyal.
– Messzi útról jövünk, Isten ígéretében bíztunk, de szó, mi szó, alaposan elfáradtunk, elkoszolódtunk – folytatta Boldizsár. – Ha nem hiszel nekünk, higgyél uralkodói gyűrűnknek!
Mind a hárman felmutatták ujjukat, az angyal pedig odatartott egy hullócsillagot, és annak fényénél alaposan megvizslatta a gyűrűket. Meglepetésében füttyentett egyet.
– Na, akkor kövessetek, mert másik úton kell hazatérnetek. Az a szutykos Heródes gonoszat forral a kicsi Megváltó ellen, jobb ha nem vezetitek nyomra őt.
– Na, mit mondtam? – húzta ki magát Boldizsár, és végigmérte barátait, pedig a hencegés egyáltalán nem szép dolog.
– Hé, angyal, én itt egy-két dolgot azért nem értek! – makacskodott Gáspár. – Eljöttünk a világ uralkodójának fiához, erre mit találunk? Egy büdös kunyhót. Eljöttünk a hatalmas Isten lépte nyomán, és mire bukkanunk? Egy sipákoló csöppségre. Ez sehogy sem fér a fejembe.
– Ó, talán még nem hallottatok arról, hogy Isten nem a pusztító viharban lakik, hanem az enyhítő szellőben?
– Nem bizony – vallotta be szégyenkezve Gáspár.
– Ühüm. Sem arról, hogy gyengeségével erősít meg titeket, embereket?
– Elsőre most ez se rémlik – motyogta Menyhért is.
– Rögtön sejtettem. És hogy szegénnyé lett, csak hogy titeket gazdagítson? Kicsi lett, hogy a lelketek nagyra nőjön?
– Szó, mi szó, ebben a formában… – kotorászott kongó elméjében Boldizsár.
– Ezer szerencsétek, hogy ez nem iskola, és én sem vagyok tanár bácsi vagy néni, mert pompásan megbuknátok. Gyertek csak, cimboráim, ballagjunk szépen, hosszú a visszaút, majd mindent elmesélek! – pattant le a tetőről a se fiú, se lány angyalka, csak úgy szikrázott az út pora a talpa alatt.
Erre pedig rábólintott még Jónás, a teve is, igaz, ő mindig mindenbe beletörődött. A királyok pedig elindultak messzi palotájuk felé, hogy nyomukban Karácsony táján mi is minden áldott évben elindulhassunk a betlehemi istálló felé.

Karácsonyi vándorok

Posted on

Lackfi János: ÖRÖK

A Lázervin meghalt?

Meg.

Ő írta ezt a könyvet?

Ő.

Aki könyvet ír, az mind meghal?

Meg.

És aki könyvet olvas?

Az is.

És aki nem ír és nem olvas?

Bizony az is.

Akkor nem a könyvekben van a halasztás.

Hát nem.

Csinálsz nekem egy hosszúlépést?

Az nem gyereknek való.

Mért, mi van benne?

Bor meg szóda.

És aki megissza, hosszabbat tud lépni?

Egy ideig igen.

És aztán?

Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.

És ha keveset?

Akkor még ugrándozni is tud.

A Lázervin szerette a hosszúlépést?

Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jól esik.

Mégis télen lépte a leghosszabbat.

Mégis.

Most már nem lehet utolérni?

Most már nem.

Akkor se, ha iszom hosszúlépést?

Akkor se.

Akkor inkább iszom rövidet.

Az végképp nem gyereknek való.

Mi való a gyereknek?

Tea meg gyümölcslé.

Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.

Az milyen?

Gyümölcslé meg szóda.

Jó, csinálok.

Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.

Most rögtön?

Valamit meg kell beszélnem vele.

Hát nem tudom…

Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.

És mit tegyek bele?

Öröklét.